Kedves Gyerekek!
Minden évben az utolsó hetekben, amikor már közeledünk az év végéhez a hittan rák egyik felében fejezetenként felolvasom a Fehérke című kis könyvet. Sajnos erre most nincs lehetőség. Így hát elküldöm, hogy olvassátok. Igaz nem az egész könyvet, csak néhány izgalmas fejezetet belőle. Kapcsolódik az elveszett bárány történetéhez. Az első fejezet a főszeplő születéséről szól. Fogadjátok szeretettel, Edit néni.
( A folytatást a jövő héten teszem fel.)
Fehérke I. rész
Írta Farkas Jánosné Zsóka néni
A nyájban
Tikkasztó
nyári este volt. A bárányok fáradtan, szomjasan botorkáltak át a réten. Ezen a
napon különösen hosszú volt az út, a szokásostól, eltérően rájuk esteledett,
mielőtt a karámba értek volna. Ilyen is ritkán fordult elő, mert a Pásztor
mindig pontosan, időben, besötétedés előtt ért a karámba, mivel a vadállatok a
sötétben indultak el vadászni és messziről megérezték a bárányok szagát. A
bárányok nem szerették a sötétséget. Összébb húzódtak, szorosan egymáshoz
bújtak, legszívesebben szaladtak volna, de nem lehetett Csendes miatt. Csendes
vemhes volt. Lassabban ballagott a szokottnál, nehezen cipelte már a terhét.
Meg-megállt, le-lemaradozott. Ezért haladtak lassabban, s utolérte őket az este
a réten.
Különösen a szélen haladók féltek. Fejüket
előre tartva figyelték a pásztort, aki előttük ment és szelíd, kedves hangon
biztatgatta őket. Tudta, hogy az egyre erősödő sötétségben nehezen látják a
bárányok őt, ezért hosszú botját hátranyújtotta és gyöngéden meg-megveregette a
hátukat. Ez biztonságot adott nekik. Hallották a hangját, érezték hátukon a bot
érintését, tudták, amíg a Pásztor ott van, nincs veszedelem, tehát botorkáltak
tovább, egymáshoz lapulva, hangtalanul. A halvány holdvilágban olyan volt a
nyáj, mint egy némán hömpölygő, sötét gomolyag.
Végre feltűnt a karám. A pásztor megállt,
lerakta tarisznyáját, és kinyitotta az ajtót. Megálltak, Nem rohantak, nem
tolakodtak be az ajtón, hanem türelmesen vártak. A pásztor az ajtóban állt,
minden juhához volt egy-egy szava. Mindegyik megállt előtte, ránézett, mielőtt
belépett volna a karámba.
– No,
gyertek, kedveseim! Elfáradtatok ugye? Különösen te, Kisöreg – s rátette kezét
az előtte álló juh fejére –, nehezen bírnak a lábaid. – Aztán jött a második,
harmadik, sorban egymás után mind. Valamennyit a nevükön szólította, fejükre
téve a kezét.
– No
Böködős, egész úton összeférhetetlenkedtél, lám, meg is sérült az orrod.
Míg egyhez beszélt, a többi várt, állt
némán a helyén, csak akkor indult, ha rákerült a sor.
– Te
kis Gyámoltalan, még most is reszketsz… nyugodj meg… itt már nem érhet semmi
baj. Itthon vagyunk.
–
Hogy nézel ki Merész!...Mutasd, hány sebed van!… vizsgálgatott a Pásztor egy
szép, erős juhot. – Más a bátorság és más a vakmerőség, ezt még meg kell
tanulnod.
A juhok lassan mind bejutottak a karámba,
mindegyik megkereste a maga helyét, megálltak várakozva, türelmesen.
–
Gyere csak, Izgága, veled számolnivalóm van – emelte fel a fülét egy nyugtalan
szemű juhnak. – Mondd, miért kell mindenkiben rosszat keresni? Mindig a csúnyát
látni és mondani, mikor annyi a szépség ebben a csodálatos világban. Ezért vagy
mindig keserű és bizalmatlan. Na, eredj…
– Fáj
még a lábad, Sántika?
Utolsónak
maradt Csendes. Fáradtan, kimerülten állt meg a Pásztor előtt, aki érezte, hogy
remeg, amint a kezét a fejére tette.
– Hát
te, Csendes?… – A Pásztor hangja olyan lágy és szeretettel teljes volt, hogy
Csendes minden baját elfelejtette, csak azt kívánta bárcsak így maradhatna
mindig a Pásztor keze a fején. Boldog melegség járta át egész testét. – Már
nehezen cipeled, ugye? Pihenj le szépen! – Csendes nehézkesen indult a
bogáncsokkal és tüskével teli Rendetlen után, akti most is megszidott a Pásztor
hanyagsága miatt.
A pásztor becsukta a kaput. Ráillesztette
a nagy fareteszt, és hozzálátott szokásos esti munkájához. Olajat és tiszta
forrásvizet készített elő. Leült egy nagy kőre és juhai egyenként elé járultak,
megvizsgálta őket alaposan. A szemükből kimosta a port, sebeiket olajjal
kenegette, gyógyítgatta, bundájukat megtisztította, közben beszélgetett velük
kedvesen, türelmesen. Jól ismerte juhait. Tudta, melyiknek milyen a természete,
mi a bánata, öröme. Ez az esti meghitt beszélgetés a pásztorral négyszemközt a
nap legkedvesebb része volt. Ha a Pásztor készen volt a kezeléssel,
megmerítette a tiszta forrásvízből a poharat, ihatott a kifáradt juh, amennyi
csak jólesett neki. Azután a helyére ment, lefeküdt és nyugodtan aludt.
Mikor a Pásztor az utolsó juhával is
végzett, még egyszer megnézte Csendest, aki halkan nyöszörgött.
– Itt
az időm – nézett kérőn a Pásztorra. – Segíts, kérlek! – Tekintetében bizalom
volt.
– Jól
van, Csendes – hajolt le hozzá a Pásztor –, veled maradok, nem lesz semmi baj!
A hold bevilágította a karámot,
hallatszott a juhok egyenletes szuszogása és Csendes keserves nyögései is. És
ezen a békés, holdvilágos éjszakán megszületett egy kis bárányka. Egyszerre
csak felkiáltott a Pásztor: – Ide nézz, Csendes! Ez aztán a gyönyörű barika!
Milyen szép, erős! És milyen fehér a bundája! - A holdfényben felemelte az
újszülött bárányt, mire az ijedten bégetni kezdett. – No, ne sírj, kis fehér
báránykám – nyugtatta a Pásztor.
– Ó
mutasd, hadd nézzem…
–
Nézd csak, Csendes… itt a fiad – ezzel a Pásztor elé tette. Csendes boldogan
nyalogatta, csókolgatta.
-
Köszönöm, Pásztor.. milyen aranyos… fehér szőrű. Fogadd a nyájadba, Pásztor! Te
vagy az én Pásztorom, az övé is te legyél! Te adj neki nevet!
– Úgy
lesz, Csendes. Add ide, hadd mosom meg tiszta vízzel! – Megmosta,
megtörölgette, tenyerébe vette.
– Jól
van, no, ne sírj! Legyen a neved Fehérke, mert olyan szép fehér a bundád. –
Azután visszaadta anyjának – Vigyázz rá, Csendes!
Csendes boldogan nyalogatta kis
báránykáját. Szíve csordultig volt hálával és túláradó boldogsággal. Mind a
ketten megszenvedtek az életért. De most már minden jól van, erős karám veszi
őket körül, kedves, meleg otthon, ahová naponta visszatérnek, ahol biztonság
van, csend és békesség. Hűséges Pásztoruknak köszönhetik mindezt, ő gondoskodik
róluk, vezeti, óvja, tanítja és nagyon szereti őket. Ismerik is a hangját,
szeretik ők is. Felettük a gyönyörű égbolt, a ragyogó csillagok, mellettük
testvéreik, a többi juh, bárány, a nyáj. Csendes elégedett szívvel hajtotta le
a fejét báránykájára, és elaludt.
